Pedagógus napra, virág helyett…

Pedagógus nap. Kinek mi jut erről eszébe? A legfiatalabbaknak talán már semmi, az én korosztályomnak pedig a celofánba csomagolt virág. És persze néhány esetlen vers az ünnepségen. 

De hiszen vannak dolgok, amiket csak később ért meg az ember. Ilyen ennek a napnak a jelentősége is. Mert a pedagógusszakma egyszerre az egyik leghálátlanabb és leghálásabb hivatás. 

A pedagógusok végigkísérik életünket szinte az első perctől kezdve. Terelgetnek, nevelnek, tanítanak: hol játékosan összekacsintva velünk, hol szigorral, de mindig értünk. Mindegyikük legjobb tudása szerint. 

A vállukra nehezedő teher óriási. Meg kell felelniük az objektív jogszabályi követelményeknek éppúgy, mint a gyerekeknek/fiataloknak, a szülőknek, a kollégáknak, és persze önmaguknak. Mindeközben amit a társadalom a munkájukból lát, az gyakran csak a jéghegy csúcsa. Így könnyen törnek pálcát felettük anélkül, hogy akár egyetlen napig a cipőjükben jártak volna.

Nem hiszem, hogy ne lenne bármelyikünk életében legalább egy olyan pedagógus, akire szeretettel és tisztelettel gondolunk. Ha pedig így van – márpedig így van, akkor már megérte.

Azt mondják, az idő sok mindent megszépít. De van, amit nem kell, hogy megszépítsen, mert eleve szép volt. Létezik olyan osztálytalálkozó, ahol ne kerülne elő szinte azonnal egy-egy szeretett tanár neve? Sőt, a nagy tanáregyéniségek generációkat kapcsolnak össze az általuk közvetített értékrenddel, mely messze túlmutat a tananyag monoton leadásán. 

Én is hálás vagyok tanáraimnak. A család mellett az ő szerepük a legmeghatározóbb. Fájó, hogy nem csak életük és munkásságuk bír összekovácsoló erővel, hanem távozásuk is. Tudom, mert bizonyos értelemben már érettségi előtt felnőtté váltunk, amikor Muskát tanár úrtól kellett búcsúznunk.

Kedves pedagógusok, mindent köszönök.

A mohácsi időközi választásig

van hátra!

Leave a Reply