Az Ifjúsági Centrumban emlékeztünk a kommunizmus áldozataira

Február 25. a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Hét évtized alatt becslések szerint 100 millió áldozata volt világszerte a kegyetlen eszmének. Pontosabban annak az őrült, testet és lelket gyilkoló ámokfutásnak, amit az eszmére hivatkozva elkövettek.

Míg a nácizmus faji alapon osztotta jókra és rosszakra a társadalmat, addig a kommunizmus az osztályok között szította a gyűlöletet. A valóságban persze politikai meggyőződéstől függetlenül bárki hamar a halálraítéltek vagy a deportálandók listáján találhatta magát, ha a rendszer érdekei éppen úgy kívánták. A leghűségesebb elvtárs is üldözendő ellenség lett, ha már megtette a kötelességét, vagy ha kegyvesztetté vált. 

A hétköznapokat ezért is itatta át az egymás iránti bizalmatlanság, a gyanakvás, a rettegés.   Kimondhatjuk, a kommunizmusnak nincsenek hősei csak áldozatai. Albert Camus gondolatai pedig mélyek és ma is időszerűek: nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra, de meg kell kísérelnünk… 

Nagyon fontos lépés, de úgy is fogalmazhatnék, hogy törlesztés volt, amikor az első polgári kormány idején a Magyar Köztársaság Országgyűlése határozott az emléknap megtartásáról. Ennek húsz esztendeje, és azóta sok pozitív fejleményt könyvelhettünk el, de megállnunk sosem szabad. Legalább ilyenkor újra meg újra figyelmeztetnünk kell a diktatúrát csak hírből ismerő generációkat: rajtuk is múlik, hogy a borzalmak többé ne ismétlődhessenek meg. Meg kell velük ismertetnünk annak a gonosz és embertelen rendszernek a mechanizmusait, tudniuk kell arról, mit művelt a hatalom a saját állampolgáraival.

Magyarországon összesen 8000 embert hurcoltak el három év alatt, 1950-53 között. Folyamatos rettegésben tartották a családokat. Baranyában 131 települést soroltak a határ menti 15 kilométeres mélységű sávba, ahonnan elvitték az ellenségnek nyilvánítottokat a hortobágyi Gulag táborokba. Ezekhez a településekhez tartozott Mohács is. 

Nekünk is kijutott a kommunizmusból. Áldozatok voltunk mi is. Mert amikor áldozatokról beszélünk, ott vannak a tragikus egyéni sorsok, a mártírok, a kivégzettek, a bebörtönzöttek, a megkínzottak, a megalázottak, az ellehetetlenítettek, a megfélemlítettek, a mellőzöttek, de ott van a közösség, a társadalom is, mely az elhibázott pénzügypolitika, a leszakadásra ítélt régiók, az értelmetlen költekezések levét itta. Mohácsot nem fejleszthető területté minősítették, így került a dunai vasmű Pentelére. A perifériás helyzet évtizedekre elodázta a nagyberuházásokat, a Duna-híd építését is. Ha nem is fizettünk fizikai értelemben az életünkkel, az életminőségünk, a lehetőségeink megsínylették azokat a gyalázatos évtizedeket.

Volt olyan Mohácson, akinek pusztán egy kérdés, vagy egy kíváncsi pillantás lett a bűne. Gondoljuk csak Tóth József iparos úrra, vagy Vásárhely Dániel vasutasra, de említhetünk olyan neveket is, akik nyíltan tettek tanúságot hitükről, ezért büntették őket. Elég, ha három legendás, köztiszteletben álló pedagógusra utalok: Dr. Simon Vendelre, Kövesi Józsefre és Lieli István. Nem öltek embert, nem követtek el halálos bűnt, mégis szenvedtek. És még a nyolcvanas években, amikor gimnazista voltam, sem lehetett őszintén, nyíltan beszélni róluk. 

Mindeközben hányan élnek még ma is itt közöttünk, akik emberek tömegeit nyomorították meg büntetlenül, családokat tettek tönkre, életeket törtek derékba. Az elvtársak hálózata mindig is jól értett a bizonyítékok eltüntetéséhez, a menekítéshez, a szerecsenmosdatáshoz és a tények meghamisításához. 

Persze keresztényként a megbocsájtás életünk része. Megbocsáthatunk, de nem tudunk feledni. Emlékezzünk a holtakra éppúgy, mint a testben vagy lélekben megnyomorított túlélőkre. 

A kommunizmus egyenlővé akart tenni mindent és mindenkit. Fájdalmas iróniával hozzátehetnénk: a földdel egyenlővé mindent, ami a kereszténység pillérein nyugvó polgári demokráciák értékeit képviselte. Támadták a családot, a hitet, a nemzetben gondolkodást. Jól látható, hogy Európában, de az világ számos más pontján is ülnek befolyásos pozíciókban olyanok, akiknek az előbbi fogalmak vörös posztót jelentenek. Ne legyenek illúzióink, bolsevikok ma is vannak, csak a nevük más, jobban fésültek és igyekeznek szebben csomagolni szándékaikat. 

Nekünk viszont küzdenünk kell egy keresztény és valóban szabad Európáért, a családok, az egyenrangú nemzetek Európájáért. A minderről másként vélekedőket ismerve azonban attól tarok, hogy még nem ez a harc lesz a végső.

Az egyszerre megindító és gondolkodásra ösztönző műsorért szeretném ezúton is köszönetemet és gratulációmat kifejezni a Mohácsi Kisfaludy Károly Gimnázium közreműködő tanulóinak, Sziebert Ferencné és Durovics Dóra tanárnőknek, valamint Dobos József karnagy úrnak és a Mohács-Palotabozsok-Somberek Ifjúsági Fúvószenekarnak.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: